Alcím:
Az emberiség evolúciója
BEVEZETÉS
A 14-ES KRYON KÖNYV
Üdvözöllek benneteket, Lee Carroll vagyok. Isten hozott a tizennegyedik Kryon-könyvben! Bár lehet, hogy ez nem is a tizennegyedik, mert elvesztettem a fonalat a számolásban. Néhány évvel ezelőtt sok külföldi nyelvű kiadó fogta a Kryon weboldalon lévő közvetítéseket és a Kérdések és válaszok szekciót, és új Kryonkönyvekké fésülte össze őket, más számozási rendszert használva. Ráadásul az utóbbi három évben újabb három Kryon-könyv is született az elmúlt 26 év közvetítéseinek gyűjteményeiből. Úgyhogy azt hiszem, jobb is, ha azt mondom, hogy: „Isten hozott egy újabb Kryon-könyvben!”
A bevezetésben általában elmagyarázom, ki is Kryon, mintha nem tudnátok, és figyelmeztetlek, hogy különös közvetítéseket fogtok olvasni. Ám most nem így teszek. Ez már a huszonhatodik évem, és ha ti most ténylegesen e sorokat olvassátok, akkor már ismeritek ezt a gyönyörű, szeretetteljes energiát, amit Kryonnak nevezünk. Ha pedig véletlenül került a kezetekbe ez a könyv, akkor... nyugodtan nevessetek! Nincsenek véletlenek. És olvassatok tovább!
A tizenharmadik Kryon-könyvet 2013 elején adtuk ki, pontosan a 2012-es „jelzővonal” átlépése után. Kryon ezt az átlépést határvonalnak nevezte, mert ez volt az a fordulópont, amely meghatározta, hogy az emberiség megy vagy marad. A könyv Az emberiség újrakalibrálása1 címet viselte. Masszív változás volt készülőben, az ősök ezt már jóval korábban megjósolták. Kryon e miatt a változás miatt érkezett és van itt, és az egész könyv arról szól, hogyan is történt ez meg, valamint a régi korokból származó, mélyreható információkat fedett fel, amelyek mindezt alátámasztották. Ezek nem Kryontól származó információk voltak, hanem szakrális történelmi tudnivalók, amelyek az eredeti emberiség próféciáiban szerepeltek már évezredek óta. Ha szeretnétek egy teljes képet kapni arról, hogy milyen változások kezdődtek el a bolygón, és érdekel, hogy a változás bekövetkezését közvetlenül megelőzően milyen közvetítések hangzottak el, akkor javaslom, hogy olvassátok el ezt a könyvet!
Most itt állunk néhány évvel később, és kezdjük meglátni a különbségeket, és érzékelni a változásokat. Sokak számára ez az elmozdulás félelmekkel, félreértésekkel és bizonytalansággal terhes. A legtöbb ember számára kényelmetlen. Ez azt jelenti, hogy a „várjuk az újabb hidegzuhanyt” szindróma jelen van a mindennapokban, és az emberiség lassan egy olyan korba mozdul el, amelyben nincsenek útjelző táblák ahhoz, hogy mi a normális. Egy hatalmas változás kellős közepében csücsülünk, és egyszerre több irányba húznak-vonnak bennünket, ahogy spirituálisan elkezdünk fejlődni.
Ahhoz, hogy megmutassam, mi is ennek a könyvnek a magja, felfedek előttetek valamit, ami velem történt, és ami éveken át titokként volt jelen az életemben.
2012. december 21. –
Néha az Akasha-emlékezet megtréfálhat benneteket. Összezavarhatja, hogy kik vagytok és kik voltatok, és megváltoztathatja magát a valóságot. Normál esetben ezt az álmaitokban teszi, ám ha azok közé tartoztok, akik engedélyt adtak és hajlandóságot mutatnak arra, hogy az előző életbeli tapasztalásaik előjöjjenek a jelenben, akkor ilyenkor maga a valóságotok is képes átmenetileg elmozdulni. Ez néha akkor is megtörténhet, ha úgy gondoljátok, hogy ténylegesen nem is adtatok rá engedélyt, de elkezdtetek érdeklődni az ezoterikus dolgok iránt, és számotokra új energetikai tanulmányokat folytattatok. Előfordult, hogy úgy éreztétek valamivel kapcsolatban, hogy „ettől eldobom az agyam”? Előfordult, hogy hirtelen egy olyan változás történt az életetekben, amire nem számítottatok? Hm... nem gondoltátok, hogy tudok róla, igaz? Soha ne mondjátok el senkinek, ha ilyesmi történik veletek! Ezért vannak annyira tele a pszichiátriai rendelők. Természetesen ez most a mi titkunk marad – senkinek nem említjük ezeket a valóságot megváltoztató Akasha-mozzanatokat. Bár az ilyesmi sokkal gyakoribb az ősi lelkek között, mint hinnétek.
Lehet, hogy csak filmekben láttatok ilyet, ahol a zene hirtelen halkabbá és lágyabbá válik, és a dallam mintha az egyik főszereplővel történő „változást” harangozná be. Ilyenkor néha elönti a fehérség a képernyőt, a kép elhomályosul a ragyogásban, és a tárgyak körül mintha halovány glória jelenne meg. A filmművészet ezekkel az eszközökkel mondja el, hogy „készüljetek a valószínűtlenre”. De nálam nem volt film – és nem volt zene –, vagy mégis?
Hawaii-n voltam, ami a szívem központi pontja a bolygón. Reggel volt, én lezserül sétáltam afelé a hely felé, ahol 900 ember fog találkozni, énekelni, ünnepelni, és örömmel üdvözölni az új korszak beköszöntét a Földön. Egy hatalmas metafizikai találkozó volt ez Dr. Todd Ovokaitys2 és a Tobozmirigy Tónusok kórus részvételével. Úgy volt, hogy többször is közvetíteni fogok a nap során, és tudtam, hogy az egész esemény fontos, elegáns, energikus és mélyreható lesz. Ám ahogy elhaladtam egy helyen, amelyről rálátás nyílt az óceánra, hirtelen már egyáltalán nem voltam ott.
Átlagos, gyönyörű nap volt Mauin, lágy, balzsamos szellő fújdogált az óceán felől. Olyan volt, mint természetanya – Gaia – lélegzete, ami finoman simogatta a levegőt, hogy az jó szándékú, kellemes szellővé váljon, hűsítve az útjába kerülőket. Hallottam a hullámok örök, soha nem szűnő hangját, ami megpendített egy húrt az Akashámban – a DNS-nek azon a helyén, ahol minden életem minden emléke el van tárolva. Azon gondolkodtam, hogy azok, akik korszakokkal ezelőtt itt éltek, ugyanezt a hangot élvezték, amit most én, de valahogy én magam is összemosódtam azzal a pillanattal – lassan belecsúsztam a múltam ködébe. Itt voltam és ott is, ugyanabban a pillanatban. Az állandóan csapkodó hullámok megtörtek a parton, majd visszahúzódtak és új rohamra indultak korszakokon át, éppen itt, ahol álltam. Bámulatos, hihetetlen erő volt ez, amely a történelem titkait rejtette. Mindent láttak, elviselték a háborúkat és a viharokat, és a Föld korszakainak változásait, és soha nem szűntek meg ostromolni a partot.
A csillagos óceán felett fújó langyos szellő érintése az ember arcán nem sokat változik az évezredek alatt, legalábbis az általa okozott érzés nem. Valahogyan magával hozza a hullám nedvességét, ami megül az arcunkon és a hajunkban, és hirtelen úgy érezzük, része vagyunk mindennek, ami valaha itt történt. Néha nem akarunk még lélegzetet venni sem, attól félve, hogy megtörjük ezt a látomást, máskor minden cseppjét magunkba akarjuk szívni ennek az élménynek, és hatalmasakat kortyolunk a tisztító levegőből. Becsukjuk a szemünket, a fejünket felemeljük a hullámok csapkodó – soha véget nem érő – hangjának irányába, és nem számít, ki van velünk, de abban a pillanatban egyedül vagyunk.
A természetnek ez a megtapasztalása oly módokon szól hozzánk, amely túlmutat bármilyen ismert, földi nyelven – ha hagyjuk. Magával ragadhat, mint a szirének éneke, amelyről a tengerjárók mindig is tudtak. Olyan helyekre röpíthet, amelyekről csak a lábunk alatt süppedő homok történelme tudhat. Tisztában voltam vele, hogy a hullámok hangja és a szél érintése az arcunkon egy meleg nyári napon már évezredekkel ezelőtt is megállásra késztethetett bennünket. Olyan, mintha ilyenkor a saját dallamunkat hallanánk, és mintha az elemek is szólnának hozzánk. Mit mondanak nekem ma? Csak a szél hangja ez, vagy valamilyen más nyelv próbál megszólítani? Talán ezek az ősi elemek arra kérnek, hogy egy pillanatra csatlakozzak hozzájuk? Esetleg azt suttogják nekem, hogy „Ismerlek – ismerlek téged!”?
Hirtelen nem volt már rajtam lábbeli, mezítláb álltam. A bőröm más színű volt, bár ezt nem tudtam semmivel igazolni. A hajam vastag szálú és hosszú lett. Néha egyszerűen „tudjuk”, hogy kik vagyunk, például egy álomban, ahol egy teljesen másik helyre röpítenek bennünket, és teljesen más személyekké válunk. Tudtam, hogy korábban már voltam itt, legalábbis ezen a szigeten – de ez nem logikus tudás volt, vagy olyasmi, ami mérhető lenne bármivel, amit megértek. Éppen közvetítettem? Az érzés hasonló volt, és félig-meddig azt vártam, hogy elrepítenek arra a varázslatos helyre, ahol ténylegesen látom a teremtés fényét és hallom a zenét a fátyol túloldaláról. Ám most nem ez történt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de ott álltam és az óceánt néztem. Egy kissé szédültem, ami mostanában már nem szokatlan, de akkor még az volt. Megkapaszkodtam egy kézre álló oszlopban, amely furcsán befejezetlen és durván csiszolt volt. Tisztában voltam ezzel, és nem szerettem volna, ha szálka megy az ujjamba, mert akkor a sós víz csípni fogja, amikor belemegyek. Micsoda? Nem megyek bele a vízbe! Mi történik? Ez egy „Akasha-pillanat” volt vagy valami többről volt itt szó?
Nem ez volt az első alkalom, hogy ez történt velem Hawaii-n. Ám ez volt az első olyan alkalom, hogy a történés szinte „megszállt” és magával ragadott. Nyitva tartottam a szemem, mert abban a pillanatban semmit sem szerettem volna kevésbé, mint egy „megszállást”. Reméltem, hogy ha nyitva tartom a szemem, azzal itt tudom tartani magam a jelen valóságában, és segíteni fog a szédülésben is – de végül becsuktam a szemem. Muszáj volt. A hullámok hangja túl intenzív volt, és a békés nyugalom érzése túlságosan csábítónak bizonyult.
Anyukám ott volt, de valójában nem anyukám volt. A hangja egy olyan hang, amit ténylegesen azóta nem hallottam, mióta negyven évvel azelőtt eltávozott. Ám azután megváltozott az érzés, és már nem anyukám volt az, hanem az „eredeti édesanyám”. A hangja nőies volt, de a kinézete isteni. Talán Természetanya volt az, vagy akár Pele? Hiszen Hawaii-n voltam!
Ekkor kaptam egy üzenetet, és azt egészen mostanáig őriztem. Még a hozzám legközelebb állók sem hallották ezt a történetet úgy, ahogy mindjárt elmondom. Egyszerűen túlságosan személyes, és mindig zokogni kezdek, amikor beszélni próbálok róla. Tudtam, hogy nyomás nehezedik rám amiatt, amit pár óra múlva tenni fogok, így készen álltam rá, hogy valami édes és békés dologban legyen részem abban a pillanatban. Mi volt az üzenet? Valami olyan rejtélyes dolog, amit nem tudtam összerakni. Volt már valaha olyan, hogy álmodtatok, azután amikor felébredtetek és beszélni próbáltatok róla, az egész badarságnak tűnt? Mostanáig ezzel az üzenettel is ez volt a helyzet. Egészen ennek a könyvnek a megszületéséig.
Én nem lineáris, auditív módon (hangok útján) kapom az üzeneteket. Soha nem is így kaptam őket. Kryont képeken és gondolatcsomagokon keresztül „hallom”. Ezt nehéz megmagyarázni, de én már olyan régóta csinálom, hogy számomra teljesen normális az egész. Ez egy sajátos nyelv, olyan, mint egy állandó intuíció, ami megmarad, hogy érzékelni tudjam, és ami nagyon multidimenzionális. Sokak számára ez „következetlennek, szétszórtnak” tűnne, de számomra van értelme, és képes vagyok egy egyenes, lineáris, logikus vonallá lefordítani, amit emberi beszédnek hívnak. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy hogyan csináljam, és akik eleinte hallottak, tudják, hogy akkoriban szó szerint beleizzadtam a dologba olyannyira, hogy a közvetítés különböző szakaszai között gyakran inget kellett cserélnem. De ez már jó régen volt.
Megérkezett a látomás, a kép, és az egyáltalán nem az volt, amire számítottam. Teljes mértékben azt vártam, amit korábban már láttam – annak a feladatomnak a felvillanását, hogy Mauin a hegycsúcson lévő Megfiatalodás Templomába szaladok fel. Ez egy megszokott kép volt, számomra nagyon valós. Ám ami most jött, az nagyon más volt – valóban nagyon más: én voltam, egy ősi múltban – megint, és én voltam a mostban, de az egészben volt valami furcsa, különös. Az anyai hang ott búgott a háttérben, de a szavak nem voltak tisztán kivehetők. Ehelyett képek érkeztek – és az egész szétszórtnak tűnt.
A testem koros volt, de nem öreg. Látszottak rajta az évek, de a kor nem. Hogyan is magyarázzam ezt meg? Hirtelen egy „jövőbeli ős” voltam, és ennek semmi értelme sem volt. Gondolom, ha a kort „mózesi években” mérjük, akkor az nem igazán viszonyítható a mi korral kapcsolatos felfogásunkhoz. Egy fiatal testben voltam, ami számos évet számlált. Évszázadokban mérhetőt! Éreztem, hogy az Akashám minden megtapasztalása ott van velem, élőben a Földön. Olyan hatalmasnak éreztem magam, hogy szinte szárnyalni tudtam volna, és ezzel tisztában voltam. Az anyai hang tovább búgott, de én nem hallottam tisztán. Rájöttem, hogy az a hang egyszerűen az az energiaágy, amire ennek a látomásnak a létezéséhez szükség volt. Olyan hatalmas bölcsességgel rendelkeztem, hogy köteteket írhattam volna bármiről. Irányítással bírtam az egészségem és az öregedési folyamatom felett, és birtokomban volt a fizika teljes irányítása. Tudtam és éreztem, hogy képes vagyok irányítani.
Az elmémben akkor erre csak egyetlen magyarázat volt: egy felemelkedett mester voltam a bolygón! Most már tudom a valódi magyarázatot, és ostobának érzem magam, hogy hiányzott ez az érzékelési megértésem. De most már ti is tudjátok, hogy miért nem beszéltem soha erről a megtapasztalásomról. Az évek során úgy éreztem, hogy ez egy „egós tapasztalás”, amelyet teljes mértékben az a részem alkotott meg, amelyet próbálok elnyomni az életemben. Soha el nem mondanám senkinek, hogy látomásom volt arról, hogy egy felemelkedett mester reinkarnációja vagyok! Ez lenne a legrosszabb dolog, amit csak el tudok képzelni, mert ez pontosan ugyanabba a kategóriába helyezne engem, mint ahol azok a guruk vannak, akik pénzt kérnek, amiért megbocsátják a bűneiteket, vagy akiknek óránként 5000 dollárért ülhettek a lábainál, miközben a köldökötökre (vagy az övére) koncentráltok. De most már tudom, hogy valójában miről szólt ez az üzenet. Most már végre teljes mértékben értem, mi történt azon a napon.
A testünk Akasha-feljegyzései multidimenzionálisak. Bár mi lineárisnak érezzük, és valamiféle történelemkönyvként képzeljük el, ám nem az. Az érzelmek, együttérzés és leckék létidőinek energiájára emlékezik. Ám ez nem minden. Ki is vetít. Egy multidimenzionális állapotban ténylegesen nem létezik lineáris idő, ahogy azt mi ismerjük. Ott az idő körkörös – ismétlődő energiák potenciáljaival. Ahogy egy kör, úgy az idő sem ér véget soha. Egy körnek nincs eleje vagy vége. Akkor tehát ez azt jelenti, hogy a jövőnk ebben a zárt körben rejlik? Ez hogyan lehetséges, ha mi teremtjük a saját jövőnket az utunk során, és ha bizonyos események még nem történtek meg? Erre nehéz, ha épp nem lehetetlen megadni a választ. Gondoljatok rá így: egy körben már ott van egy véges számú lehetőség egy végtelen számú időben – minden lehetőség. Ahogy megteremtjük a dolgokat, aktiválunk bizonyos lehetőségeket, amelyek már potenciálként ott vannak, és arra várnak, hogy aktiválódjanak. Ám valami új aktiválásának folyamata során megteremtjük egy sor más, elkövetkező lehetőség aktiválódását is, amelyek természetesen kapcsolódnak ahhoz.
Segítségül hívom azt, ahogy Bruce Lipton és Gregg Braden arról beszél, hogy egy gitárhúr harmonikusan fog rezegni, ha egy hozzá közel álló frekvencia elég hangos, és ugyanaz a zenei frekvencia vagy hangjegy. Tehát anélkül, hogy megérintenénk, egy húr képes rezonáns, vagyis együtthangzó rezgésre, ha egy másik húr ahhoz közel hangzik. Az idő is ilyen – ha valami mélyreható dolgot teremtünk, például egy világot megváltoztató találmányt alkotunk, akkor az rezonáns rezgést hoz létre a jövőben most, hogy a találmány létezik. Azok a rezgések nem jóslatok vagy próféciák, hanem egyszerűen rezonáló dolgok az eljövendő idő körében. Össze vagytok zavarodva? No, jó, akkor mondok egy metaforát.
Gondoljatok erre a következőképpen: tegyük fel, hogy egy baseballdöntőn vagytok, egyenlő az állás, és áll egy játékosotok a harmadik bázison! Ebben a képzeletbeli helyzetben ez lehet a játék „nyerő hazafutása”, és egy döntő lépés a jövőre nézve. Minden drukker a győzelem gondolatával rezeg, aggódnak és éljeneznek. Nincs garancia arra, hogy mi fog történni, sok minden megváltoztathatja a dolgokat. Ám az, hogy a játékos a harmadik bázison áll, erőteljes potenciált jelent a győzelemre. Tehát ha valaki azt mondja, hogy „Szerintem nyerni fogunk!”, akkor azzal megjósolja a jövőt? Részéről ez ábrándozás csupán, vagy az ott lévő potenciál energiájának az érzékelése? Az, hogy áll egy játékos a harmadik bázison, az a győzelem eljövendő potenciáljának a rezgése – a jövőben.
A 2012-es jelzővonal átlépése nem csupán egy időpillanat volt, amikor átléptünk a történelmünk egy kritikus pontján. Az a jövőre vonatkozó lépés is volt, és minden elkezdett rezegni az időnek abban a multidimenzionális körében. A kvantumfizikusok szerint ez az idő valódi működésének paradigmája.
Az idő szintén változik a sebességgel, a gravitációval, és most még ki tudja, mivel. Minden egyes múló évvel új dolgokat fedezünk fel a valóságunkkal kapcsolatban.
Mauin nem az mutatkozott meg nekem, hogy ki voltam a múltban, hanem arról kaptam képet, hogy mi fog elkövetkezni! Én akkor teljesen elmulasztottam ennek a megértését, és most a hideg is kiráz, ha arra gondolok, mi volt a valódi üzenet. Az ÚJ EMBER volt, őt láttam! Elkezdődött bennünk egy DNSfejlődés, aminek eredményeképpen végül a korunk, egészségünk, fizikánk és saját valóságunk mestereivé válunk. Ezzel lép a bolygónk „felemelkedett bolygó” státuszba, amiről Kryon már az 1989-es megérkezése óta beszél. Ez egy jóslat volt! Az oszlop, amibe kapaszkodtam, olyan finoman csiszolt márványoszloppá vált, amilyenek a hotelem mellett álltak. Ismét lábbelit viseltem, és tanácstalanul álldogálltam. Egy kicsit bosszankodtam is, mert a hajamat összekócolta a szél – mindig próbálom a nagyon vékony szálú hajamat kordában tartani. Ebből már biztosan tudtam, hogy visszatértem a valóságba. Fura és kíváncsi elmém azon töprengett, vajon a mestereknek kezelhetőbb hajuk van-e.
Miért kaptam ezt a bámulatos üzenetet? Minden tanításomban azt mondom, hogy az egó vezérelte önteltség egy spirituális halálbüntetéssel egyenlő. Kryon azt mondja, hogy megállít a növekedésben és fura irányokba visz el, sőt, gyakran önpusztítóvá is válhat. Én magam is tanúja voltam ennek a saját szakmám berkeiben. Akkor hát miért kaptam ezt az üzenetet, amely úgy tűnt, piedesztálra emel engem? Csak arról van szó, hogy akkor nem értettem teljesen, miről szól, de ma már igen.
Kryon közvetítőjeként most úgy érzem magam, mint egy kezdő, amiért képes voltam elszalasztani ezt a teljesen logikus üzenetet. Teljesen logikus volt, hogy akkor megkapjam ezt az üzenetet, már csak amiatt is, amit tenni készültem: épp részt akartam venni azon az ünneplésen, amelyet annak örömére rendeztünk, hogy az emberiség átlépte ezt a fontos jelzővonalát. Ez az átlépés majd fodrozódásokat indít el az időben, ahogy a baseballmeccsen a győzelem! Tudtam, hogy mit jelent ez, hiszen a potenciáljait újra és újra közvetítettem. Tehát az ünnepségre tartó utamon Kryon megpróbált átadni nekem egy mélyreható, égi üzenetet azzal kapcsolatban, hogy végül mit leszünk képesek elérni mindannyian. Megmutatott nekem egy embert, aki teljesen más lesz, mint amit fel tudunk fogni. És én mit tettem ezzel a gyönyörű üzenettel? Elnyomtam, mert azt hittem, hogy egy egó-látomás, és soha nem említettem. Most pedig egy könyvet írok róla.
Az emberiség egy alapvető tudatossági elmozdulás szélén áll. Hosszú, hosszú időbe fog telni, de az idő bőségesen rendelkezésünkre áll (Kryon szerint). Az idő halad, mi pedig tanulunk és növekszünk. Ám az útjaink különbözőek lesznek, és ez a könyv erről szól. Kryon arról beszél, egyik közvetítésben a másik után, hogy milyen potenciálok kerülnek az utunkba, miközben a bolygón lévő új tudatossággá fejlődünk. Most már tudjátok, hogy miért Új Embernek nevezzük. Ez az emberiség tudatosságának már régóta időszerű fejlődése.
Mellesleg megkérdeztem Kryont, hogy legközelebb jobb lesz-e a hajam. A válasz úgy hangzott, mintha a saját agyamból érkezett volna. Na jó, onnan érkezett. Néha úgy érzem, hogy egy igen illetlen, komikus Tourett-szindrómában szenvedek, és bizonyos dolgok minden ellenőrzés nélkül bukkannak fel az agyamból. A válasz így hangzott: „Ma haj, holnapra már sehol.” Valószínűleg legközelebb kopasz leszek.
A játszótér metaforája
A könyvben lévő közvetítésekben többször is visszatér az utalás arra, hogy „kilépünk a játszótérről”. Kryon folyamatosan használja ezt a metaforát, és szeretném elmagyarázni, mit ért alatta! Ha jobban belegondoltok, teljesen logikus. Ha a 100% jelenti a mesteri mivoltot, akkor a mi tudatosságunk korszakok óta 30%-on működik. Mi ezt „emberi természetnek” nevezzük, ám valójában ez a működésképtelenség, a diszfunkcionalitás tudatossága. Úgy lettünk megépítve, hogy sok mindenben sokkal hatékonyabbak legyünk, többek között az öregedésünk és a DNS-ünk működése tekintetében is, de mi megragadtunk az alacsony, 30%-os működésben.
Ennek valódi bizonyítékát az emberiség történelmében láthatjuk. Soha nem fejlődtünk. Ó, persze, lettek új játékaink és találmányaink, de soha nem fejlődtünk. A kezdetek óta az alapvető túlélési üzemmódban vagyunk, és csak most kezdünk kimászni belőle. Már a történelem kezdetén elkezdtük egymást ölni a nyersanyagokért és a hatalomért, vagy az uralkodói kevesek kénye-kedvéért. A háború borzalmait és gyászát osztottuk egymásnak, milliók szenvedését és halálát okoztuk. Aztán megtettük újra és újra és újra. Olyan, mintha soha nem tanultuk volna meg, hogy ez nem működik. Egyik háború a másikhoz vezetett, és gyakran ugyanaz a háború dúlt, ugyanazokkal a részvevőkkel, szinte mint egy sorozat újabb darabja.
A történelem során nagy filozófusok mondták aforizmáikban, hogy bolond, aki ugyanazt a dolgot teszi újra meg újra, és mindig más eredményt vár. Mi vagyunk ezek a bolondok. Újabb és újabb háborúkba kezdtünk.
Olyan volt, mintha az országok azért léteztek volna, hogy hódító seregeket és tengerészetet termeljenek ki magukból – ha megnézitek a Föld főbb országait, láthatjátok, hogy MIND ezt tették. Háborús társadalom vagyunk, és az a szomorú, hogy még mindig erre kell számítanunk. Az idő „fodrozódásai” azt súgják, hogy „esedékes” egy újabb háború. Ez olyan erősen belénk vésődött, hogy az emberiség szinte normálisnak tekinti. Tulajdonképpen a működésképtelenségünk következő fejezetét várjuk, vártuk... egészen mostanáig.
Nem fogom itt újra elmondani, hogy mi történt, ami ezt az egészet megváltoztatta. Elolvashatjátok a 13. Kryon-könyvben, ami Az emberiség újrakalibrálása címet viseli. Az ősök tulajdonképpen megjósolták, hogy ha túljutunk a 2000. évre beharangozott Armageddonon, és átlépünk 2012-ben a napéjegyenlőségek precesszióján, akkor elkezdünk egy magasabb tudatosság potenciáljával rendelkezni. Ezt a próféciát írták le a kalendáriumaikban, ezt karcolták bele az épületeik falába, és ezt vésték a hegyek szikláiba, ahol éltek. Ott volt mindenütt!
A magasabb szintű tudatosság a definíció szerint egy olyan tudatosság, amely elkezd együtt dolgozni a kompromisszumokon és együttműködésen keresztül, hogy létrehozza a háborúk nélküli társadalmat. A háborúmentesség adott lesz, nem pedig egy végső vagy fő cél. Ez egy új világ és új gondolkodásmód kezdete lesz. Kryon még azt is megjósolta, hogy végül a történészek a 2012 előtti korszakot „a barbár kornak” nevezik majd. Esély van arra is, hogy ismét ettől a ponttól kezdjük el számolni az időt, ahogy azt a Krisztus előtti (Kr.e.) és a Krisztus utáni (Kr.u.) választóvonal esetében tettük – jelképezve ezzel azt, hogy a bolygó energiáját egy mélyreható esemény megváltoztatta. Ezt csak azt idő tudja megmondani, de addig is benne vagyunk ebben az átmenetben – egy hatalmas változásban.
Megkérdezlek titeket, ősi lelkek, ki akar háborút? Egy olyan energiában, amelyben „nincs több kispadon üldögélés” (ahogy azt Kryon fogalmazta), láthatjátok, hogy kik azok, akik ezt szeretnék. A bolygón lévő legalacsonyabb és leginkább a túlélésre irányuló tudatosság erre törekszik, de most már mindannyian meglátjuk a gondolkodásbeli különbségeket, és nyilvánvalóvá válik, hogy ki melyik oldalon áll. Szinte olyan, mintha az esti hírekben bemondanák. Most országhatárok és közös nyelv nélküli hadseregek vannak, amelyeknek egyetlen célja a béke elpusztítása, mindenki legyilkolása, akik családtagokat fejeznek le a tévében, és akik a testükre erősített bombákkal zűrzavart keltenek a nyilvános helyeken. Ez egy újfajta terrorizmus, korábban ilyen szervezetten nem volt jelen. Ezek új idők, amikor a sötétség tombolva küzd az új, növekvő fénnyel szemben, amely több millió felébredő ősi lélekben kezd ragyogni. A sötétség veszít az erejéből, és ezt tudja is.
A legtöbb embernek, aki ezt olvassa, van gyermeke. Tulajdonképpen mi magunk is mindannyian gyermekek voltunk egykor. Emlékeztek, hogy mi történt az iskolaudvaron vagy a játszótéren, amikor olyan nyolcévesek lehettetek? A pszichétek még nem volt kifejlődve. A legtöbb gyermek épp csak elkezdte felfedezni, hogyan működnek a társas interakciók azokkal, akik nem családtagok. Az önérték egy nehezen megfogható és érett elképzelés, ami a legtöbb nyolcévesben még nincs kifejlődve.
Az eredmény az emberiség működési módjának mikrokozmosza. Sokan gondosan megválogatják a barátaikat, és „védekező állásba vonulnak” a többi, ellenkező nemű, más fajba tartozó, más vallású vagy más szomszédságba tartozó csoportokkal szemben. Aztán vannak a mások felett zsarnokoskodók, a köveket dobálók vagy a másokat verbálisan bántalmazók, akik, úgy tűnik, abból szerzik az erejüket, hogy csúfolnak másokat, undokoskodnak velük a ruhájuk vagy a kinézetük miatt. Ez megy folyamatosan. Ilyenkor fordul elő, hogy a gyerekek könnyek között jönnek haza, és elpanaszolják, ki mit mondott rájuk – szomorúak és szenvednek. Másoknak pedig az igazgatói irodába vezet az útjuk, büntetést kapnak, vagy el kell gondolkodniuk azon, amit tettek. Abban a korban egyszerűen feszegetik a határaikat, miközben felnőnek. Néhányan gyorsabban tanulták meg, hogyan fordíthatják a maguk hasznára mások gyengeségét, és átveszik az irányítást. Ez ismerősen hangzik?
Most lapozzunk egyet! A gyerekeitek már tizennyolc évesek. Eltelt tíz év, és hirtelen minden megváltozott. Az öntudatuk érettebb, és ezek a fiatalok most már sokkal jobban kezelik egymást. Használják a közösségi média felületeit (vagy azokat a helyeket, amelyeken a múltban a társas találkozások zajlottak). Van autójuk, és biztosabbak a saját képességeikben. Szabadon jönnekmennek, érdeklődnek egymás iránt, a hobbijuk és a divat iránt, és érdekli őket, hogy a másik mit csinál. Már nem különülnek el, és nem a túlélés a céljuk, ami korábban, az aggodalmak és az ismeretlentől való félelem közepette volt. Már felnőttek, sőt, néhányuk rálelt az eleganciára is a kapcsolataikban. Még mindig van néhány zsarnok, de azok csoportokba tömörülnek más zsarnokokkal. A „hogyan boldoguljunk egymással” elképzelés kialakításához szükséges öntőforma készen áll mindenki számára. A főiskola és az egyetem „játékidő”, a fiatalok életének gyakran legemlékezetesebb évei. Alig tíz év telt el, és mennyi minden megváltozott!
Kryon szerint ez annak a metaforája, ami a bolygón történik. Mi sosem nőttünk fel, ott ragadtunk a tudatosság játszóterén. Olyan régóta működünk így, hogy feltételezzük, hogy az emberi természet ilyen, és gyakran ezt a kifejezést alkalmazzuk a viselkedés negatív jellemzőinek leírására. Soha nem tapasztaltunk mást, tehát nincs is más. De mi van akkor, ha mégis van?
Amikor nyolcévesek vagytok, akkor az ismeretlen dolgok bonyolult és nehéz világa vesz körül benneteket, és el sem tudjátok képzelni, hogy ez kitisztul egy nap. Kryonnak van egy mondása, amit évek óta újra és újra használ: „Nem tudjátok, amit nem tudtok.” Ezzel egyszerűen azt mondja, hogy nem tudtok a meglévő tudásotokon túl gondolkodni, egy olyan, magasabb szintű tudáshoz hozzáférni, amelyet még nem tapasztaltatok meg. Tehát az emberiségnek nagy általánosságban fogalma sincs arról, hogy mi várható, vagy hogy a gondolkodás miképpen változhat meg. Vagy ha már itt tartunk, arról sem, hogy minden más miképpen változhat meg. Ez a könyv egy olyan feltételezést vázol fel, hogy kilépünk a játszótérről – és a közvetítések elkezdenek megismertetni azzal, hogy mi lehet a következő lépés. Mindez azon alapul, amit már elkezdtünk észrevenni: az indigó gyermekek megérkezésére.
Ismét az indigó gyermekekről
Több mint tizenöt évvel ezelőtt Jan Tober és én írtunk egy egyszerű könyvet, amelynek Az indigó gyermekek volt a címe. A címet egy Nancy Tappe nevű nő megfigyelésére alapozva adtuk, aki az újszülöttek körül egy új, indigó színt „látott” megjelenni. Nancy a szinesztézia nevű agyi elváltozás2 egy formájával rendelkezett, felfokozott agyműködése színekben és formákban látta az energiát. Engedélyével bevezettük azt a gondolatot, hogy az ezekkel a színekkel született gyermekek (az indigó volt az egyik ilyen szín) az új tudatossággal rendelkező gyermekek ezen a bolygón.
Abban az évben a Hay House-nál ez a Jan és én általam írott könyv volt a bestseller. Ki tudta ezt előre? Azonnal az érdeklődés középpontjába került! Hogy miért? Mert a bolygón több millió szülő tapasztalta ezt, érezték a kapcsolódást a témához, és a jelenség olyan, viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket vetett fel, amelyek az egész ADD és ADHD3 körüli iparág megszületéséhez vezettek. A gyerekek változtak, és a könyvünk volt az első, amely ennek a változásnak a nyilvánosság előtt is nevet adott, és leírta, mi is történik. Ezek a gyermekek egy más tudatosság előfutárai voltak, és mi rámutattunk erre. „De várj csak! – mondhatjátok erre. – Ez hogyan lehetséges? Akkor még nem léptünk át a 2012-es jelzővonalon. Sokan közülük a hidegháború éveiben születtek, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években!” A válasz egyszerű. Olvassátok el az idő potenciáljairól szóló magyarázatot a fejezet korábbi részében! Ezek a más tudatosságú gyermekek jelentették „a potenciális győztes hazafutást a harmadik bázison”. Egy potenciális jövőt jelképeztek, amely mindannyiunk számára eljön. Ismét elmondom, az idő így működik, és bár ez zavaros lehet számotokra, a történelem folyamán újra és újra megfigyelhető.
Elgondolkodtatok már valaha azon, miért lehet, hogy a legfőbb találmányok, köztük a telefon és a motoros repülő is látszólag egyszerre jelentek meg a bolygó több pontján? Miért történhetett, hogy az egyik feltaláló gyakran alig egy héttel vagy akár csak órákkal előzte meg a másikat? A rádiós műsorszórás esetében olyan kevés volt a különbség, hogy máig vitatott, ki volt az első, aki felfedezte! Úgy tűnt, mintha az új, forradalmi elképzelések ugyanabban az időpontban ütnék fel a fejüket bolygószerte. Ez a potenciálok „fodrozódó hatása”, amiről beszéltünk.
Az indigó gyermekek nem nehezen kezelhetők voltak, hanem mások. Sokkal jobb önértékelésük volt, mint a korábbi gyermekeknek. Ettől akaratosabbnak tűntek, pedig csak arról volt szó, hogy egyszerűen többet tudtak arról, hogy működnek a dolgok, és a régebbi energiával működő rendszerek nem működtek a számukra. Ez azért volt nehéz a szüleik és a társadalom számára, mert amikor egy működésképtelen rendszerbe (például a jelenlegi iskolarendszerbe vagy régi, lineáris nevelési módszerek közé) helyezték őket, akkor ezek a gyermekek kimutatták a nemtetszésüket. Melegen ajánlom, hogy olvassátok el a könyvet – sőt, azóta már több könyvet is írtunk Jan Toberrel az indigó gyermekekről.
A legfrissebb indigó könyv a kedvencem, mert azt az ipar és oktatás is kezdte meglátni és reagálni rá.
Szerettem a visszajelzéseket a főbb gyorséttermi láncoktól, amelyek menedzserei a hajukat tépve kérdezték: „Mi a baj a mai fiatalokkal?” Úgy tűnt, hogy a diákmunkaként megszokott pozícióknál, ami általában a hamburgersütést jelentette a hátsó konyhában, gondok voltak. A fiatalok, akiket arra tanítottak be, hogy egymás után csinálják az A, B, C és D munkafázisokat, mindenütt lázadoztak. Azt mondták: „Ez ostobaság! Nyugodtan ki lehet hagyni a B és C lépést, ha egyszerűen ezt meg azt csináljuk.” Természetesen az intézmény reakciója erre az volt: „Viselkedjetek! Mi már régóta ezt csináljuk, szinte már azelőtt kezdtük, mielőtt a szüleitek megszülettek volna, és ez egy kifinomult munkafolyamat, amelynek a működése újra és újra bizonyítást nyert. Nektek nincs más dolgotok, mint bejárni ide, és azt tenni, amit mondunk!” Hogy erre mi volt a fiatalok reakciója? „FELMONDUNK!” Tudjátok, egy magasabb szintű tudatosság számára utálatos dolog olyasmit csinálni, ami nem hatékony, miközben ő maga tud jobb módszert is. Sok cég tapasztalta ezt a hatást, sőt, elkezdtek nemzetközi céges feljegyzések keringeni arról, hogyan kell kezelni az új generációt. Nos, igen, az indigó gyermekek felnőttek, és jobb megoldásokat láttak a dolgokra.
A tudatosság fejlődése elkezdődött, és könnyen észrevehető. Egy csomagban érkezik azzal, ami a társadalom minden aspektusában ott lévő régi rendszerek elleni lázadásnak tűnik. Ez vajon egy akaratos, éretlen lázongás (ahogy azt sokan nevezték), vagy fejlett, elegáns gondolkodás, amely egyszerűen türelmetlen a működésképtelenséget látva? Hadd kérdezzelek meg benneteket, hogyan éreznétek magatokat, ha most vissza kellene mennetek az iskolába, és órákon át ugyanazokat a dolgokat kellene tanulnotok, amelyeket már tudtok, méghozzá olyan kínzóan hosszú folyamatokon keresztül, amelyeket jóval meghalad az intelligenciátok? Értitek, hogyan vezethet ez összeomláshoz?
Figyeljétek a nagy változások jelét mindenütt, mert a változás minden rendszert érinteni fog, amelyeket érinthetetlennek hisztek! A politika nem működik (észrevettétek?). A politikusok a játszótéren vannak, köveket hajigálnak egymáshoz – az egész régi energiás és ocsmány. Figyeljétek, hogy végül megjelenik majd egy jóindulatú elegancia azokban, akik felhagynak a csúfolódással és kődobálással! Ők inkább jó tárgyalópartnerek akarnak lenni, hogy képesek legyenek az ellentétes oldalak közötti vitás kérdéseket elsimítani. Micsoda elgondolás! Jelenleg a politika egy háború, ahol a győztes mindent visz, egészen a következő leosztásig. El tudtok képzelni egy rendszert, amelyben valaki a mindkét oldal számára győztes platformot keresi?
A gyógyszeripar is romlott, hagyja, hogy az emberek betegeskedjenek és meghaljanak, és mindezt az anyagi haszonért. Figyeljétek majd, ahogy ez az egész összedől! A bankrendszer már elszenvedett egy csapást az USA-ban, becstelenségi vádak érték. Ugye, ki gondolta volna, hogy a becsület valaha is kérdés lesz pénzügyi berkekben? Pedig megtörtént, és a rendszert át kellett formálni a következő körre. Egyszerűen lelkiismeretlen dolog volt kölcsönt adni az embereknek, akikről a bankárok előre tudták, hogy pár éven belül elveszítik a házukat és javaikat. A mohóság rendszere, amelyben „minden eladó”, összedőlt. De ez a régi emberi természet volt, ami évszázadok óta létezett. Hogy miért most? „A harmadik bázison ott volt a győztes hazafutás potenciálja.” A potenciálok elkezdtek megváltoztatni bennünket még azelőtt, hogy megnyertük volna a játszmát.
LEMÚRIA ÉS ATLANTISZ
Ez a könyv nem Lemúriáról vagy Atlantiszról szól, ám sok ősi lélek kezd ráébredni az ezzel a két ezoterikus hellyel kapcsolatos érzésekre. Az újonnan felébredt érzések kezdenek az Új Emberrel kapcsolatos forgatókönyvben szereplő felébredett Akasha részévé válni, ezért úgy érzem, ideje átadni nektek azokat az információkat, amelyeket Kryon feltárt ebben a tekintetben.
Ha rendszeres hallgatói vagytok a Kryon-közvetítések ingyenes hanganyagainak a weboldalamon, akkor tudjátok, hogy már elég sok információt kaptunk mindezekről az elképzelésekről. Az évek során részleteiben kaptuk meg ezeket, és én most egy csokorba fűzöm az eddig elhangzottakat.
Számos könyv íródott Atlantisz legendás ősi városairól, néhányuk személyes barátaim tollából született. Minden egyes könyv külön forgatókönyvet jelenít meg, és sokban vannak átfedések azzal kapcsolatban, hogy mi történt, és hol is van Atlantisz. Tehát tisztában vagyok vele, hogy bármit is írok most itt, az összeegyeztethetetlen azokkal. Ám egy kivétel azért van: Monika Muranyi Az élő Gaia című könyve. Monika Kryon információi alapján írt Lemúriáról. Kryon másfajta megközelítéssel mutatja be Atlantiszt, és kitér arra a kérdésre is, hogy miért van olyan sokféle verziója annak, hogy mi történhetett.
Mu földje
Sok ezoterikus térkép található világszerte, amelyeket ihletett térképkészítők alkottak egy kicsiny, ősi kontinensről, amely feltételezhetően a Csendes-óceán közepén helyezkedett el. A metafizika gyakorlatának és filozófiájának kezdete óta keringtek történetek egy rejtélyes helyről. Kryon elmondta, hogy ez valóban létezett, és Mu ezen földjét Le-Mu-riának nevezték.
Sokan közületek tudják, hogy én folyamatosan keresem azokat a felfedezéseket és tényeket, amelyek alátámasztják a Kryonközvetítésekben elhangzottakat, illetve a metafizikát általában. Mi a 3D valós világában élünk, ez mindig is így volt. Én szkeptikusként indultam, és mindig zavartak azok a történetek és történelmi állítások, amelyeknek egyáltalán nem volt bizonyítéka a valóságunkban, vagy épp ellentmondtak a józan észnek. Nem láttam értelmét, hogy a legtöbb spirituális történelmi részlet ellentmondott önmagának és annak a világnak is, amelyben ma élünk. Ez hogyan lehetséges? Hiszen ez teljesen elválasztja tőlünk Istent, és Kryon azt mondja, a dolgok nem így működnek.
Én azt tanítom, hogy mindezeknek a látszólag furcsa dolgoknak ténylegesen értelmük lehet, és illeszkedhetnek a tudomány és történelem elfogadott fősodrába, ha az igazság magvát nézzük. Kryon betekintést engedett abba, hogyan illeszkednek a létezés logikus paradigmájába az angyali lények, az erdei dévák, az írországi „kicsik népe”, sőt, Ádám és Éva története is – hiszen ezekben mind ott rejlik az igazság magja a 3D-ben. Keressétek a metaforákat és a magokat, és lehet, hogy ráleltek az igazság nagy aha-élményére!
A nem létező kontinens
Azoknak a legendáknak, amelyek évszázadokig fennmaradnak, gyakran valós történelmi alapjuk van. Maga az a tény, hogy ilyen sokáig léteztek, arra mutat, hogy az alapjukban valószínűleg valóság rejlett, még mielőtt az emberek hagyták, hogy a történetek dramatikus és túlzott mesékké alakuljanak a századok során. Én a történelemnek ezeket az alapvető igazságait keresem, azokat az igazságokat, amelyek még akkor léteztek, mielőtt a metafizikán foltot ejtő, hihetetlen teóriákká növekedtek.
Azzal kezdtem, hogy Lemúria egész elképzelését megvizsgáltam. Lehetséges, hogy egy kontinens létezett a Csendes-óceán közepén? A teremtésnek aszerint az idővonala szerint, amelyet Kryontól hallottam, a kontinensre vonatkozó történetek bizonyos részeinek jelenkorinak kellett lenniük. Ráadásul a kontinens eltűnt! Ahhoz, hogy ez illeszkedjen Kryon forgatókönyvébe, a földrésznek ott kellett lennie, majd el kellett tűnnie, és mindennek körülbelül százezer év alatt kellett megtörténnie. Ezt egy logikus-elme számára is nagy falat elhinni, egy geológus meg csak nevetne rajta. Gyakran ezek azok a dolgok, amelyek elidegenítik az embereket az ezoterikus információktól.
Ha ez a kontinens létezett, akkor a jelenkor modern geológiája látta volna legalább a „nyomát”. A geológia aktív történelem. Felvázolja, hogy mi történt, és sokan „Gaia könyveként” olvassák. Tehát az első kérdés, hogy a kontinens létezett-e, és ha igen, akkor most hol van? Ráadásul hol a bizonyíték egy ilyen hatalmas dologra, amely geológiai értelemben egy szempillantás alatt eltűnt?
A legerősebb ellenérv a szakértőktől ered, akik rámutatnak a tényre, hogy ha ott volt egy kontinens, akkor annak egy „extra” földdarabnak kellett lennie, amely nem illik bele a Pangea kirakósába. Úgy is mondhatjuk, hogy a Föld hatalmas földdarabjai egy jól ismert lemeztektonikai rendszernek a részét képezik.4 Ha tanulmányozzátok a lemeztektonika valós tudományát, akkor tisztán látható, ahogy a Föld teljes, összefüggő földrésze darabjaira töredezett, és több millió év alatt elsodródott a bolygón. A gond az, hogy nincsenek hiányzó darabok! A jelenleg létező kontinensek teljesen összeillenek egy teljes egésszé. Ez azt jelenti, hogy a mitologikus lemúriai kontinens ebbe nem fér bele. „Extra” földrésznek kellett volna lennie, amely valahogy megjelent, majd eltűnt.
Többféle ezoterikus választ hallottam már erre a felvetésre, és azok dühítenek fel a leginkább, amelyek semmibe veszik a valóságot, és ezzel elijesztik az intelligens embereket attól, hogy tovább kutakodhassanak azzal kapcsolatban, hogy mi is történhetett. „Elvitték a földönkívüliek.” „Eltűnt egy hatalmas, ismeretlen vortexben.” „Egy másik dimenzióban volt, ezért láthatatlan.” És így tovább, és így tovább. Ismét felteszem a kérdést, hogyan is lehet hinni nekünk, metafizikusoknak, amikor a válaszaink légből kapottak, és a valóság ismeretlen világaiból próbálnak magyarázatot találni valami ilyen hihetetlenül nagy hatású és valós dologra a 3D-ben? Tehát ezek a „válaszok” hatalmas badarságok, amelyek csak azt az elképzelést erősítik, hogy Lemúria története teljes mértékben kitaláció.
Egy másik történet – A Kryon-féle forgatókönyv
Mi van akkor, ha egyáltalán nem is kontinens volt, hanem egy nagyon nagy, „átmeneti” szárazföld, amelyet egy hatalmas vulkanikus hegy nyomott fel a most is létező tengerágyból? Ha igen, akkor ez hol történt, hogyan történt, és most hol van ez a földdarab? Ha meghallgatjátok, hogy Kryon mit mondott ezzel kapcsolatban a közvetítések során, akkor meglátjátok, hogy ezek a kérdések megválaszolhatók, méghozzá logikusan.
Először arra lehettek kíváncsiak, hogy mi különbözteti meg ezt a Kryon által közvetített információt a többi feltevéstől és intuitív elképzeléstől Lemúriával és Atlantisszal kapcsolatban? A válasz az, hogy „valójában semmi”, hacsak hirtelen úgy nem érzitek, hogy az egész logikus. Mindannyiunknak megvan a maga forrása, amely intuícióval lát el bennünket. Tehát az egyetlen, ami különbséget jelent, az az, hogyan fogadjuk ezt az információt, és hogy az igazsága „együtt rezeg-e” velünk. Én csak annyit tehetek, hogy megmutatom nektek, amit Kryon mondott.
Kryon azt mondja, hogy a Csendes-óceán figyelemre méltó történelmének egy része hiányzik a történelem jelenlegi változatából. Az egész az úgynevezett geológiai „forróponttal” van kapcsolatban. A forrópont meghatározása szerint egy olyan terület, ahol a bolygó földkérgének olvadt része felnyomta a felszínt. Ez egy anomália, ilyen csak a bolygó 25-30 pontján fordul elő. Ám ahol igen, ott gyakran abnormális jelenségeket hoz létre a felszínen.
A két legismertebb forrópont az USA-ban a Hawaii-szigetek és a Yellowstone Nemzeti Park Wyomingban. Az Old Faithful nevet viselő gejzír, csakúgy, mint a többi a Yellowstone-ban, egy forrópont körüli egyedi, úgynevezett „kitörési felhőt” képez. A földalatti barlangok üregei rendszeresen megtelnek vízzel a földalatti forrásokból, a víz a felszínhez közeli magmától túlmelegszik, jóval a forráspont fölé, és aztán ez a hihetetlenül forró víz periodikusan feltör a felszínre gőzgejzír formájában. Ez a folyamat évszázadok óta rendszeresen ismétlődik, amíg egyszer majd a jövőben a tektonikus földmozgások megváltoztatják ezt a földalatti tevékenységet.
A Hawaii-szigetek is „átmenetiek”, változékonyak. A legfőbb vulkán, a Nagy-szigeten található Kilauea azóta is kitört már, mióta én élek, és több új földterületet hozott létre, mint amilyen méretekben az bárhol máshol a világon megtörtént. Bizonyos környékeket teljesen eltemetett, és a feltörő láva még most is folyamatosan folyik az óceánba. Ha bekukucskáltok a felszín alá, akkor a Hawaii-szigetek megtévesztőek. Ezek egyáltalán nem szigetek, hanem egyetlen, a víz alatt meghúzódó hegylánc kiálló csúcsai. Valójában, ha a (víz alatt található) tövétől a csúcsáig mérjük, akkor Hawaii a bolygó legmagasabb hegye. Ha valahogyan kiemelkedne a vízből, akkor több mint 9022 méter magasra nyúlna. Ezzel magasabb lenne, mint a Mount Everest – ez az a magasság, amelyen a kereskedelmi légitársaságok repülnek.
Hawaii a kelet és nyugat közti egyik fő tektonikus lemez határvonalán fekszik, pontosan a Föld egyik legnagyobb kéreglemezének, a csendes-óceáni kéreglemeznek a közepén. Ez az egyik oka annak, hogy ez miért egy forrópont. Ismét elmondom, a forrópont az a terület, ahol az olvadt magma közel van a felszínhez, és ahol a legnagyobb valószínűséggel válik aktívvá. A tektonikus lemezek határain drámai vulkanikus folyamatok is zajlanak, amelyek vulkánkitöréseket, földrengéseket és más vulkanikus tevékenységeket okoznak. A csendes-óceáni határvonalat a geológia Tűzgyűrűnek nevezi.
Kryon szerint réges-régen a csendes-óceáni lemez mozgása létrehozott egy forró, olvadt „lávabuborékot” Hawaii alatt. Az olvadt magma buboréka csapdába esett a kéreg alatt, és ahelyett, hogy vulkánként kitört volna, a láva elkezdte nyomni a teljes vulkanikus hegyet önmaga felett, amit most Hawaii-nak nevezünk. Az idő múlásával a folyamat lassan felnyomta az egész területet, így a hegy teljesen a víz fölé került. Hatalmas volt, jelentős szárazföldként jelent meg Hawaii körül – nem egy szigetcsoport volt, hanem egy hatalmas hegy, ami a Csendes-óceán fenekéről nyomódott fel, egy mini-kontinens.
Milyen nagy volt Lemúria? Ezt soha nem említik meg. Kryon információinak központi témája azonban az, hogy mire használták. Az egyik olyan hely volt, ahol a teremtésünk magjai aktívak voltak. Sokszor elmondtam Kryon információit arról, hogy a plejádokbelieknek milyen befolyása volt az emberek (Homo sapiens) megteremtésére, és a 23 kromoszómánk történetét. Néhány más Kryon-könyv is említi ezeket. Most nem ismétlem magam, de azt ne felejtsétek el, hogy még a tudomány fősodra is folyamatosan keresi a „hiányzó kapcsolatot”. Néhány biológus egyre inkább kezdi úgy érezni, hogy az emberek nem innen származnak, nem a Földről erednek. Hiányzik az evolúciós bizonyíték, így van egy hatalmas szakadék abban a leszármazási vonalban, amelynek eredményeként a mai, 23 kromoszómával rendelkező ember kialakult.
Most lapozzunk! Hawaii kicsiny szigetén, Kauain van egy hindu kolostor, amelyet sok évvel ezelőtt egy nagy hindu tanító, Satguru Sivaya Subramuniyaswami alapított. A kolostor nyitva áll a látogatók előtt, és amellett, hogy itt található az egyik legszebben gondozott kert, amit valaha láttam, ez egy mélységesen spirituális hely. De, amit itt, e könyvben szeretnék elmondani, az az, hogy Satguru miért itt, Kauain alapította meg a kolostorát. A korai időkben, még a kolostor megalapítása előtt Satguru azt közvetítette, hogy Hawaii maga Lemúria, és hogy a plejádokbeliek a „felelősek” a ma emberéért. Könyve, A lemúriai tekercsek ma is elérhető több weboldalon. Ez volt tehát az ok, amiért a kolostort pont ott alapította, ahol. Mi vittünk csoportokat ebbe a kolostorba, hogy élvezzék a táj szépségét, és meghallgassák a jelenlegi vezetőt, Satguru Bodhinatha Veylanswamit, amint elmeséli ezt a csodás történetet – azt, amelyet Kryon már jóval azelőtt elmondott nekünk, mielőtt én valaha is jártam volna a kolostorban.
Vissza a hegyhez
Ezt a hatalmas hegyet – vagy mini-kontinenst – hívták Múnak, vagyis LeMuriának. Ez a hely úgyszólván egy tiszta akashikus ugródeszka volt az emberiség nagy része számára. Kryon már sokszor említette, hogy az emberek soha nem születtek le újra Lemúriába. Egy életet éltek le ott, azután a visszatérő leszületéseik során a Föld más részeibe érkeztek, hogy elterjesszék az Új Ember örökségét – a fényről és sötétségről szóló tudás magjait.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez hasonlít a héber Ádám és Éva történethez, amely szerint az emberek megkapták Istentől a fényről és sötétségről szóló tudást és a szabad akaratot, és a „kevesek” vérvonala a jelenleg ismert, 23 kromoszómával bíró emberek örökségévé nőtte ki magát. Tehát Lemúria egy gyakorlópálya volt, egy olyan hely, ahol a plejádokbeliek és az emberek együttélése körülbelül ezer éven át tartott. A lemúriai papoknak gyakran két világból származó szülei voltak, és sokkal tovább éltek, mint mások. Ez a történet hihetetlennek hangzik, ha még soha nem hallottátok, a szigeten élő hinduk viszont tisztában voltak vele, és ugyanezt a történetet a bolygó néhány legfontosabb, hosszú múltra visszatekintő bennszülött népe is ismeri. Ennek a kutatására is sok időt fordítottam, és már több korábbi Kryon-könyvben is beszéltem róla. Ha úgy vélitek, hogy ez egy fura elképzelés, akkor van valami, ami még furcsább lehet: a plejádokbeliek soha nem távoztak! Néhányan közülük még mindig itt vannak a tanító térségekben, épp, hogy egy kicsivel a valóságunk „felszíne alatt”. Hogy ez lehetetlenség? Olvassatok tovább!
Az ősök – még mindig itt vannak?
Ismét új témát érintünk. A bolygón több olyan hely is van, ahol – ahogy arról sokan meg vannak győződve – a plejádokbeliek, a mi isteni mag-biológiai szüleink még mindig léteznek valamilyen formában. Némelyik ezek közül a helyek közül messze fekszik egymástól, és vannak köztük olyanok, amelyek a bennszülöttek szakrális helyeinek számítanak. Mi az egyik ilyen helyen szoktuk megtartani az éves Nyári Fény Konferenciánkat: a kaliforniai Shasta-hegyen. Az emberek évszázadokon át ezen a helyen gyűltek össze, hogy lássák „a fényt a hegyen”, és érezzék az itteni energiákat. Sokakat mélyen megérint a hely, és tisztában vannak vele, hogy valamiféle ezoterikus portálok lehetnek itt.
Az itteni anomáliák jól érezhetők, és a hegy energiája miatt a környéket sok ezoterikus, metafizikai érdeklődésű turista látogatja a világ minden tájáról. Ez a hely szolgált Aurelia Louise Jones Telos-könyveinek alapjául is.
Van egy ehhez hasonló hely Ausztrália úgynevezett „Vörös Központjában”. Az Ulurut (Ayers-szikla) olyan szentnek tekintik az őslakosok, hogy vannak olyan részei, amelyeket nem lehet látogatni, sőt, még helikopterrel sem lehet elrepülni felette!
A föld a bennszülötteké, az ausztráliai nemzeti parkokat kezelő társasággal együtt viselik gondját. Elsősorban a bennszülött öregek döntése, hogy ki és hova mehet ennek a szent sziklának a környékén. És hogy mi az oka annak, hogy bizonyos helyekre nem engednek be? Az ősök, akiknek a nevét ki sem lehet ejteni, még mindig ott vannak! Ezen emberek számára az ősök a plejádokbeliek. Ez az ő teremtéstörténetük, és ez a teremtéstörténet él a Húsvét-szigeteken (Rapa Nui) is – ahogy arra később kitérünk.
Vissza Lemúriához!
Tehát itt ez a hatalmas hegy, amely a Csendes-óceán talajából emelkedik ki. Ez a meghatározás szerint nem egy kontinens, de hatalmas. Ez lehet a régi legendák mögött rejlő igazságmag, és magyarázhatja, hogyan létezhet Lemúria „kontinense”. Ám most nem létezik. Mi történt? Kryon azt mondja, hogy ahogy a buborék idővel megereszkedett, a hegy is lassanként egyre alacsonyabb lett, elkezdett „süllyedni”. Hawaii fő vulkanikus rendszere úgynevezett pajzsvulkánokból áll. Ezek nem a tipikus vulkánok, amelyek egy robbanással törnek ki, mint például a Krakatau, hanem van egy fő, üstszerű kürtőjük, de emellett úgynevezett mellékkürtőik is, amelyeken keresztül oldalt is kifolyik a láva. Ez megakadályozza, hogy olyan egyszeri, hatalmas robbanással törjenek ki, mint például a Mount Saint Helens vulkán Washington államban (a csendes-óceáni lemez határán húzódó Tűzgyűrű keleti oldalán). Nem ismeretes, hogy mi módon lappadt le a lemúriai buborék, de a hegy elkezdett visszatérni eredeti helyzetébe, vagyis viszszaalakult az eredeti óceáni talajszint. A hegy lassan „süllyedni” kezdett, ami a lakosok körében hatalmas pánikot okozott.
Mielőtt elmondom a közvetített történet többi részét, előbb a kutatásaimról és a felfedezéseimről ejtenék pár szót! Ezt korábban már megírtam, de most ismét elmondom, mert nagyon jól illik annak a hihetetlen lehetőségébe, hogy Lemúria valóban létezett.
Beszéltem pár geológussal arról, lehetséges-e, hogy Hawaiit felnyomta a forrópont. Nagyon hasonló válaszokat kaptam: „NEM. Lehetetlen. Egyszerűen semmi bizonyíték nincs erre.” Ekkor megkérdeztem: „Milyen bizonyíték lenne arra, ha valóban megtörtént volna?” A válasz az volt, hogy „Ha valami ilyesmi történt volna, akkor már minden bizonyítékot teljesen belepett volna a víz, és már réges-régen elmosódott vagy semmivé erodálódott volna”. Tehát a geológia ismeretei szerint erre nincs bizonyíték, de a lehetősége nincs kizárva, bár kétséges (legalábbis mindenki szerint, akivel beszéltem erről). Vagyis ott álltam egy „eléggé végletesnek tűnő” igazsággal, amit a közvetítések során kaptam, és úgy éreztem, hogy ezt el kell fogadnom, mert senki sincs, aki segíthetne alátámasztani.
Megtapasztalásom a hotelszobában
Fáradt vagyok, egy közvetítés után pihenek egy városban, valahol az Államokban. A dátum és az időpont nem jut eszembe, mert ezek a dolgok gyakran összemosódnak bennem az idők során. A hotelszobámban vagyok, és azt teszem, amit mások is szoktak ilyenkor – kapcsolgatok a tévécsatornák között. Az ostoba és erőszakos műsorokon átlépve végül kikötök egy dokumentumfilmnél a Discovery csatornán, amely a Hogyan született a Föld? címet viseli. A tudatosságom lassan álomba süllyedne, amikor meghallom a tévéből a „forrópont” szót. Azon nyomban felébredek! A figyelmem a műsorra szegeződik, a dokumentumfilmben a legújabb geológiai felfedezésekről beszélnek, amelyeket a Yellowstone Nemzeti Parkban, ezen a geológiai forróponton tettek (emlékeztek?). Azt mondják, hogy a geológusoknak végre sikerült meghatározniuk és megmagyarázniuk a több sziklán is látható hatalmas, rejtélyes, egyenes vonalak eredetét. Ezeket a csíkokat olyan gleccserek okozták, amelyek réges-régen keletkeztek, amikor a Yellowstone-t még felemelte „a forrópont körüli földkéreg alatt található buborék”! Egy animáción keresztül elmagyarázták, hogyan is ment végbe ez a felemelkedés. Utána pedig a műsor bemutatta azokat a lenyomatokat, amelyek azt jelezték, hogy hol voltak a Yellowstone hatalmas vulkánjai.
Hallottátok, hogy miről is volt szó pontosan? A Yellowstone-t olyan magasra nyomta fel a buborék, hogy gleccserek alakultak ki rajta! Azután lesüllyedt, és ismét teljesen lapos lett – ahogy ma is ismerjük. Pontosan ezt a forgatókönyvet mondta el Kryon Lemúriával kapcsolatban. Számomra ez megdöbbentő hír volt, ugyanakkor meg voltam hökkenve, hogy erről sok geológus nem tudott, akikkel beszéltem. Tudtam, hogy ez nem bizonyíték Lemúria létezésére, de nagyszerűen alátámaszthatja azt a lehetőséget, hogy ami megtörtént az egyik forróponton, az megtörténhetett egy másikon is, méghozzá ugyanolyan geológiai okból. Számomra ez valóssá tette ezt a jelenkori geológia tudományában.
Végre kaptam egy „összekacsintást” a Szellemtől. Elkezdtem tanulmányozni a Google Maps-et. A Hawaii körüli óceán nagy részén évekkel ezelőtt feltérképezték a tengerfenék mélységét és geológiai jellemzőit. Ismerjük a lapos területeket, a víz alatti területeket, sőt egy másik Hawaii-szigetet is, amely most formálódik, és egy nap majd felszínre kerül... és mindez a forrópont körül található. Tehát az óceánfenék térképe megtalálható a Googleön, és tisztán látható, ha megnézitek a Hawaii-szigetek térképét. Ám ahhoz, hogy tényleg lássátok, amit én láttam, egy nagyobb területet kell megnéznetek Hawaii körül. Amikor én így tettem, majdnem kiesett a szemem. Azok ott „növekedési csíkok” a sziget körül? Óóó! Bizony azok! Mi van akkor, ha a Google-ön látható mélységi csíkok, amelyek egyértelműen ott vannak az óceánfenéken, valójában „növekedési csíkok”, amelyeket az okozott, hogy a hegy a történelem egy távoli időszakában felemelkedett, majd az elmúlt 100 000 évben valamikor visszasüllyedt? Ki tudja? De ott vannak, megnézhetitek.
Atlantisz – A kezdetek
Az első kérdés Atlantisszal kapcsolatban ez: Atlantisz vajon lehet-e a lassan süllyedő Lemúria? Minden egybevágna, hiszen Kryon Lemúriával kapcsolatos információi elmondják, hogy Lemúria lassan süllyedt, és Kryon beszélt is arról, hogy az ott élők pánikba estek. Ám ez a süllyedés lassan ment végbe, nem olyan volt, mint azok az Akasha-emlékek, amelyeket néhányan hatalmas robbanásokról, borzalmakról, halálról hordoztok. Ám így is elég drámai élmény volt, amely a kezdődő Akasha-feljegyzéseinkben megjelenhetett. Kryon válasza arra a kérdésre, hogy „Lemúria volt-e Atlantisz?”, több felvételen is hallható, és mindig így hangzik: „Nem pontosan.” Amikor megkérdeztem Kryont egy Kérdések és válaszok részben, hogy „Hol van Atlantisz?”, Kryon visszakérdezett: „Melyik?”. Hoppá! Akkor tehát több is volt? Kryon azt mondja, sok volt, és az emberiség Akashája a három legfontosabbra jobban emlékszik, mint a többire. (Ezzel kapcsolatban olvassátok el a 2015. június 8-i Lemúriai női testvériség5 című közvetítést!)
Kryon egyre több mindent fejt ki ezzel kapcsolatban, és ezt az egész Atlantisz-élményt „a süllyedő sziget szindrómának” nevezi. Mélyreható és erőteljes történetet mesél el a lemúriaiakról, akik elmenekültek Mu süllyedő szigetéről. Amikor Lemúria elkezdett süllyedni, sokan elhagyták a szigetet, mert semmi okuk nem volt azt hinni, hogy a süllyedés megállna. Az ott élők úgy gondolták, hogy a sziget teljesen elmerül. Ma már tudjuk, hogy nem süllyedt el teljesen az egész terület, hiszen a Hawaii-szigetek a hegy vízből kiálló csúcsai. Akkoriban azonban pánik uralkodott a lakosok körében, és többségük elhagyta a mini-kontinenst az évek során. A süllyedés lassú volt, de ijesztő volt nap nap után látni, ahogy elveszítik a földet a lábuk alól.
Átköltözés más szigetekre
Számomra igen érdekes megvizsgálni ezt a kitelepülést, amiről Kryon beszélt, mert annak több bizonyítéka is látható. A lemúriai civilizációnak valóban nem nagyon volt hova mennie. Nem volt körülöttük más szárazföld, úgyhogy fogták a kenuikat, vagy más hajókat építettek, és az áramlatokat követve útnak indultak, remélve, hogy valahol partot érnek. Sokan tényleg találtak más szigeteket, és azok a történetek, amelyeket a vének mesélnek arról, hogy állítólag hol léptek szárazföldre ezek az emberek, megdöbbentően alaposak, és bizonyítják mindazt, amit Kryon elmondott nekünk.
Kryon szerint a szelek és áramlatok legtöbbjüket délnek vitték – messze délre. Kryon azt mondja, hogy sokuk a Húsvét-szigetekre került (Rapa Nui), mások Új-Zélandra. Az elmúlt évek személyes kutatásai során mindkét helyre figyelmet fordítottam, és mindkét helyen kikérdeztem a bennszülötteket az ősi eredetükkel kapcsolatos hitrendszerükről. A leginkább mélyreható a Rapa Nuin hallott történet volt, amely szinte teljesen ugyanaz, mint amit Kryon mondott el.
A Rapa Nuin élőknek van egy csodálatos történetük „a hét utazóról”. A történet szerint élt egy király messze-messze, egy süllyedő szigeten. A sámánja látomást látott egy messzi szigetről lent délen, a király pedig elküldött hét utazót, hogy találjanak rá erre a szigetre, ahol otthonra lelhetnek. A hét utazó követte a sámán látomását, és rátaláltak Rapa Nuira! Visszatértek a királyhoz a hírrel, és elkezdődött a süllyedő sziget kiürítése. A Rapa Nuin élőknek ez a történetük arról, hogyan kerültek a szigetre. Rapa Nui szinte nyílegyenesen Hawaii-tói délre fekszik a Csendes-óceánban, a déli féltekén. Ma hét híres húsvét-szigeteki szobrot (ezeket Moainak nevezik) láthatunk Rapa Nuin, amelyek Hawaii felé néznek. A többi Moai (több mint 800 darab) a sziget belseje felé néz, azokat az ősöket képviselve, akik vigyáznak rájuk.
Hogy ez még érdekesebb legyen számomra, Rapa Nui bennszülöttjei határozottan állítják, hogy a plejádokbeliek az ő csillagőseik – ez az első, amit megmutattak nekünk, amikor találkoztunk velük. Van egy kicsi szertartásszobruk, amely a plejádokbeli kapcsolatot jelképezi. Tehát a történetük ugyanazt mondja, mint Kryon közvetítése a lemúriai süllyedésről és kirajzásról – az időzítést kivéve. De várjatok, van itt egy rejtvény, amelynek a megoldását Kryon egy pontosan Rapa Nuin elhangzott közvetítés során mondta el.
Hogy mi ez a rejtvény? Ez a hét utazó, aki elhagyta a sülylyedő otthonát, a tőlük telhető legjobban igyekezett navigálni, egy ősi, de igen pontos rendszert használva: a csillagokat. Évszázadok óta így tettek, és nagyon jól ismerték a csillagképeket. De ahogy dél felé haladtak, teljesen új csillagképeket láttak az égen, és lassan szem elől veszítették azokat, amelyeket ismertek. A Sarkcsillag teljesen eltűnt a szemük elől, és a Göncölszekér is. A Dél Keresztje lett a fő alakzat az égen, illetve az őt körülvevő csillagképek. Fontos volt, hogy meghatározzák az irányt, hogy ne körbe-körbe haladjanak, de ezt megnehezítette, hogy nem ismerték a déli félteke felett ragyogó csillagokat. Csak annyit tehettek, hogy az irányzókhoz a Napot és a Holdat követték, azt tartották a középvonalon. Hogy lehet ezt megcsinálni?
Hogy a történet még bámulatosabb legyen, hozzáteszem, hogy visszafelé is meg kellett tenniük az utat Hawaiira, hogy átadják a hírt a királynak. Hogyan tudták ezt véghezvinni anélkül, hogy ismerték volna a déli félteke egét? Kryon a Rapa Nuin elhangzott közvetítésben elmagyarázta, hogy a plejádokbeli tanítók átadták nekik a tudásukat arról, hogyan néz ki az ég a déli féltekén. Ez ismét nem bizonyíték semmire, de megválaszolhat a 3D-ben felmerülő kérdéseket Rapa Nui valós történelmével kapcsolatban – ahogy azt az ottani bennszülöttek mesélik.
A második hely, amire a lemúriaiak rátaláltak (ahogy azt Kryon elmondta), Új-Zéland volt. Ezt nehezebb bizonyítani, mivel Új-Zéland jelenlegi maori őslakosai már a második vagy harmadik civilizáció az eredeti betelepülők után (Kryon közvetített információi és a maori vének szerint). De közvetett bizonyítékoknak bővében vagyunk. Először is, a maorik megünneplik a Hét Nővér csillagkép (a Plejádok) feltűnését az égen ugyanúgy, ahogy a hawaii emberek teszik (ez az ő újévük). Micsoda véletlen! A maorik ezt az ünnepet Matarikinek hívják – ami alig pár betűben tér el a hawaii ünnepség nevétől, a Makahikitől. A Hét Nővér az egyik olyan csillagkép, amely mind az északi, mind a déli félteke egén látható.
Ugyanakkor Új-Zéland nagyon közeli szomszédságban van Ausztráliával, ám még sincsenek ott ausztrál bennszülött települések, csak polinéziaiak. Ez furcsa, mivel az ausztrál bennszülöttek legalább 30 000 éve élnek Ausztráliában (amit az ausztrál kormány igazolt). Azt hihetnénk, hogy ennyi idő alatt megtalálták volna Új-Zélandot, és oda is betelepedtek volna. Én azt hiszem, hogy az ausztrál bennszülöttek korán ráleltek Új-Zélandra, de ismerték és tisztelték a terület energiáját, és azt, hogy mit jelent a kulturális határ. Ők ezt bennszülött törvénynek nevezik, és máig része a kultúrájuknak. Tehát valószínűleg jártak Új-Zélandon, majd elmentek, nem telepedtek le ott, meghagyva azt a lemúriaiaknak, akiket ott találtak.
Végezetül pedig, a maorik állítják, hogy ők polinéziaiak, akik a „Csendes-óceánról” érkeztek. Ám a Csendes-óceánt jelentő maori szó (készen álltok?) – Hawaii!
A süllyedő sziget szindróma
Az évek során, miközben a lakosok kitelepültek Lemúria süllyedő szigetéről, a lemúriai kultúra a bolygó több más szigetére is eljutott Kryon szerint. Számukra az volt természetes, és az volt az Akashájukban, hogy egy szigeten éljenek. A szigetek nagy része, amelyekre ráleltek, vulkanikus eredetű volt. Egy ilyenen éltek Lemúriában, ez volt a természetes számukra, és otthon érezték magukat ezeken a helyeken.
Az évek során ezek közül sok másik sziget is vagy felrobbant egy vulkánkitörésben, vagy elsüllyedt, vagy más hasonló módon pusztult el. Tehát egyik Lemúriából származó generáció a másik után szerzett emléket a süllyedő szigetek „élményéről”. Ez alapozta meg azt a potenciált, amit olyan sok fénymunkás és ősi lélek állít: miszerint ő Atlantiszról származik. A süllyedő sziget szindróma tehát sok ezoterikus beállítottságú ember Akashamemóriájába vésődött bele, különösen azokéba, akik ezt a könyvet olvassák.
Kryon azt mondja, lehetséges, hogy valójában csak három, „Atlantisznak” nevezett kultúra létezett. Az is logikus, hogy ha az egyik elpusztult, akkor alakulhatott egy másik ugyanezen a néven. Még manapság is előfordul, hogy új dolgokat régi, történelmi dolgokról nevezünk el. A túlélők letelepedhettek egy másik szigeten, és megalapították az Új Atlantiszt, tisztelegve az előtt, amit elveszítettek. És mi van, ha azután a második civilizáció is odaveszett? Látjátok, hogyan épül fel az Akasha-emlékezet feljegyzéseiben a „süllyedő szigetekre vonatkozó trauma”? Először Lemúria, majd egy újabb és újabb és újabb.
Tehát Kryon szerint egy süllyedő sziget Akasha-emléke az eredeti, lemúriai tapasztalásra vezethető vissza, és az egész emberi történelem során voltak más, elsüllyedt szigetek, amelyek további drámai emlékekhez vezettek. Néhány ezek közül gyorsan sülylyedt el, mások nem annyira. Kryon arra is utalt, hogy azok, amelyeket ténylegesen Atlantisznak neveztek, történelmi értelemben elég fiatalok voltak. Az egyik közülük egyáltalán nem is vulkanikus sziget volt, de egy földrengés során gyorsan ellepte a Földközi-tenger vize (a közvetítés szerint).
Ha ezt korábban még nem hallottátok, akkor remélhetőleg elgondolkoztok azokon az igazságmagokon, amiket mindez tartalmazhat! A tudományos precedens, a bennszülött történelmi bizonyítékok és a józan ész mind-mind azt mutatja, hogy Mu földje ténylegesen létezett, ahogy Atlantisz is... többször is.
Lee Carroll
Ha megvásárolni kívánod, akkor itt kereshetsz rá: Kryon - Az új ember
